papírnak enyhe szaga volt – a szoba illata: mosott ruha, por, és azé az életé, amelyet egymás mellett éltünk le, anélkül, hogy valaha is igazán észrevettük volna egymást.
Kibontottam a levelet, és olvasni kezdtem.
Olyan közvetlen és gyengéd szavakkal kezdődött,
hogy azonnal gombóc nőtt a torkomban.
„Tudom, hogy esténként néha ott ülsz a konyhaasztalnál, átnézed a számlákat, és azt hiszed, senki sem lát” – írta. „Tudom, hogy félsz attól, hogy egyedül öregszel meg – valahol elfeledve, ahová soha senki nem látogat el.”
Soha nem fogalmaztam meg hangosan ezeket a félelmeket. Sem neki, sem
