bárki másnak.
Könnyek áztatták a papírt, de tovább olvastam.
„Mindent feladtál, hogy apát ápold a betegsége alatt” – folytatódott a levél. – „Soha nem panaszkodtál. Egyszer sem. Nem volt kötelességed úgy szeretni őt, ahogy tetted. Engem pedig egyáltalán nem lett volna kötelességed szeretni. Mégis megtetted.”
Elakadt a lélegzetem – olyan fájdalom hasított belém, mint amikor az ember rájön, hogy félreértették, ugyanakkor mégis mélységesen megértették.
Aztán következtek azok a mondatok, amelyek összetörték a szívemet.
„Bárhová kerüljek is, bármit csináljak is, számodra mindig lesz hely. Nálam mindig otthonra találsz. Nem
azért, mert muszáj, hanem azért,
