A végrendelet egyszerű volt. A ház rám szállt. Más nemigen maradt. Megtakarításaink felemésztődtek a betegséggel folytatott hosszú küzdelem során felmerülő orvosi költségekre és a mindennapi megélhetésre. Nekem ez nem számított. Bármit megadtam volna, ha kaphatunk még egyetlen békés napot. Ám a szeretetből nem lehet kifizetni a villanyszámlát; és ahogy az első sokk alábbhagyott, a valóság – akár a por – a ház minden szegletébe beszivárgott.
A mostohafiam akkoriban tizenkilenc éves volt.
Intelligens és rátermett fiú – olyan magas, hogy néha kihagyott egy dobbanást a szívem, amikor megláttam az ajtóban; annyira hasonlított az apjára.
