– Segítségre van szükségem – mondtam. – Havi ötszáz dollárra. Csak a kiadások fedezésére.
Komoly beszélgetésre számítottam. Arra, hogy talán lesz benne némi frusztráció, de megértés is. Arra számítottam, azt mondja majd: megpróbálja.
Ő azonban felnevetett.
Nem ideges nevetés volt, nem is zavart. Megvető nevetés – mintha a kérésem nevetséges lett volna. Aztán hátradőlt a székében, és olyasmit mondott, ami olyan volt, mint egy arculcsapás.
– Neked nincsenek gyerekeid – jelentette ki, mintha ez az egyetlen mondat mindent megmagyarázna. – Én vagyok a nyugdíjbiztosításod. A te dolgod, hogy eltarts engem.
Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni.
Nincsenek
