Végig mellettünk állt a legnehezebb hónapokban; látta, hogyan zsonglőrködöm a kórházi látogatásokkal, az éjszakai gyógyszertári utakkal és a konyhaasztalon tornyosuló borítékokkal – olyan borítékokkal, amelyektől – legalábbis úgy tettem – egyáltalán nem féltem.
Azt mondogattam magamnak: majd közösen találunk megoldást.
Ám ahogy teltek a napok, és a kiadásaim kezdtek kicsúszni az irányításom alól, rájöttem, hogy ezt már nem tudom egyedül vinni. Egyszerűen nem megy tovább.
Így hát egy este megkértem, hogy üljön le.
Igyekeztem, hogy a hangom ne remegjen. Két kézzel fogtam a kávéscsészét, mintha az tartana meg, mintha az lenne a horgonyom.
