túl jelentéktelen ahhoz, hogy bevallja.
Mély levegőt vettem,
és kimondtam azokat a szavakat, amelyekkel kezdenem kellett volna.
– Sajnálom.
Ismét a szemembe nézett.
Nem hoztam fel mentségeket. Nem soroltam a félelmeimet. Nem védtem a döntésemet, hogy zárat cseréltetek. Egyszerűen csak ott álltam, és hagytam, hogy a bocsánatkérés – őszintén és teljes egészében – célba érjen.
Egy pillanatig egyikünk sem mozdult. Aztán a válla kissé megereszkedett, és egy pillanatra megpillanthattam azt a fiatal férfit, aki a tartása és a fájdalma mögött rejtőzött.
– Nem tudtam, hogyan beszéljek róla – mondta.
– Tudom – suttogtam. – Én sem tudtam, hogyan.
