mert te vagy az anyám. Az egyetlen, aki valaha is igazán volt nekem. Soha nem leszel egyedül. Ezt ígérem.”
A számhoz szorítottam a kezem, de az nem tudta feltartóztatni a zokogást.
Abban a pillanatban minden harag, amit magamban hordoztam, valami mássá alakult át – valami élesebbé.
Megbánássá. Négy éven át csendben próbált óvni engem. Tervezte a jövőmet. Félretett a biztonságomért. Én pedig – a saját gondolataimba temetkezve – önzéssel vádoltam őt. Lecseréltettem a zárakat egy olyan házon, amelyet ő a sajátjának tekintett.
Bármit is mondott az előző esti vacsoránál, most már világos volt
