előveszi a kenyeret, majd a vajat. Nem csaptam rá az ajtót, nem kiabáltam, nem rendeztem jelenetet. Egyszerűen leültem az asztalhoz, és nyugodtan megettem a saját adagomat.
Furcsa módon az volt az egyik legfinomabb vasárnapi ebédem.
Később, amikor Bodrit kivittük sétálni, a férjem még mindig hallgatag volt. Már azt hittem, nem is fog szóba kerülni többé a dolog. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Tudod, nem akartalak ennyire megbántani.
Megálltam, és ránéztem.
– Nem az a baj, hogy nem ízlett valami – mondtam. – Előfordul. A baj az, hogy sokszor úgy beszélsz velem, mintha semmi sem
