Egy pillanatra azt hittem, ennél többről van szó.
Az ügyvéd leengedte a papírt.
Ennyi volt.
Egy kendő.
Nem bankszámla.
Nem ingatlan.
Még csak nem is azok közül az értékes nyakláncok közül egy, amelyeket anyám az évek során összegyűjtött.
Csak egy megviselt anyagdarab, amelyet egy egyszerű kartondobozba hajtogatva tartottak.
A szobában néhány másodpercig néma csend uralkodott.
Aztán Lila felnevetett.
Megpróbálta köhögésnek álcázni, de senki sem hitt neki.
„Nos” – mondta, miközben körbenézett az ügyvédi irodában –, „azt hiszem, anya világosan kifejezte az érzéseit.”
Ránéztem.
„Ezt meg hogy érted?”
Megvonta a vállát.
„Semmi különös.
