egy új cipőre is teljen nekem. Ő lett a remény építésze, aki kimerültségét mindig egy megnyugtató mosoly mögé rejtette, és éjszakánként csak annyit suttogott: „Ne aggódj, jól leszünk.”
Áldozatvállalás a hétköznapokban
Az ő áldozata lassított hősiesség volt. Miközben kortársai a tavaszi szünetet élvezték, ő egy félhomályos konyhában ült, és a csekkfüzettel egyensúlyozott, hogy fenntartsa a látszatot. Csendben viselte a gyászt, megvédett engem annak súlyától, és otthonunkat a veszteség emlékműve helyett a melegség menedékévé varázsolta. Soha nem panaszkodott, soha nem kérte számon az áldozatot, amelyet értem hozott.
Néhány évvel később már
