veszélyeztetett engem, és amiatt, hogy azt hitte, egyedül mindent kézben tarthat.
Saját dühöt kellett feldolgoznom.
A szerelem nem szüntette meg a félelmet.
A megkönnyebbülés nem építette újra azonnal a bizalmat.
Egyik este, hetekkel azután, hogy Daniel hazaért, együtt ültünk a verandán a halványuló ég alatt.
A ház csendes volt.
Nincsenek rendőrök.
Nincsenek csörgő telefonok.
Nem várakoztak virágok az ajtó közelében.
Végre kimondtam, ami addig a fejemben motoszkált.
„A csokrot sosem nekem szánták.”
Daniel az ujjai közé fonódott.
“Nem.”
„Neked szánták.”
Bólintott.
Most először értettem meg az
egész üzenetet.
A virágok
